Egy nyers és bátor szöveg, amely a dolgokat a nevükön nevezi.

Egy 16 éves fiú belép a kórházi szobába, ahol az apja kómában fekszik, gépek veszik körül, amelyek életben tartják. A fiú tudja, hogy búcsút kell vennie, és ez az utolsó alkalom, hogy bevallja mindazt, amit soha nem mondott el neki: az igazi identitását, valamint a félelmet és szégyent, amit mindig érzett az iránt az ember iránt, aki most elhalványul.

Jo era un noi egy gyász könyv. A narrátor az apjához szól, miközben önmagának is elmagyarázza mindazt, amit gyerekkorában és serdülőkorában elhallgatott. Ez egy kutatóút az életének jelenetein keresztül, amely a családi régészetet járja be: a nagyapa emigrációját Galíciából a Zona Franca negyedbe az ötvenes években, a SEAT gyárat, egy alumíniumoxidózisban szenvedő lakást, egészen addig, amíg meg nem érti az identitását és a szexualitását.

Egy történet, amely kendőzetlenül nevezi meg a szeretetet, gyűlöletet, osztályt, vágyat és félelmet, és megtöri a fullasztó és elnyomó férfiasság láncolatát, amely összeköti a nagyapát és az apát, az apát és a fiút.