Patricia Fernández az La luna en verso című művében egy olyan alkotást mutat be, ahol a Hold válik a vezérfonallá, tele szimbolikával. A költészet ebben a könyvben az élet, a halál és az újjászületés ciklusából táplálkozik, a Hold mindig jelen van, mint a gyász tanúja és a változás elfogadásának jelképe. Ezen elem révén a szerző a melankóliát és a veszteséget, valamint a reményt és a megújulást tárgyalja. A víz és a tenger visszatérő képei erősítik a folyékonyságot és az állandó változást, amelyek Fernández költészetének kulcsfontosságú elemei, mélyen befolyásolva Federico García Lorca életét és munkásságát.
A verseskötet kiemelkedik továbbá három női őskép feltárásával: az Öregasszony, a Nő és a Lány, amelyek egy szimbolikus térben fonódnak össze, ünnepelve az életciklust. Ezek az ősképek olyan alapvető elemekhez kapcsolódnak, mint a méh, a víz és a tenger, amelyek erőteljes teremtő és átalakító szimbólumok. Ezekkel a képekkel Fernández arra hívja az olvasót, hogy elgondolkodjon az idő múlásán és a változás elkerülhetetlen hatalmán, megragadva mind a folyamat szépségét, mind a vele járó fájdalmat. Lorca hatása érezhető abban, ahogyan a szerző ezeket a szimbolikus képeket megfogalmazza, egy mélységgel és érzelemmel teli költői világot teremtve.
